Nem rég kaptam egy önismereti házi feladatot: Írjak 10 oldalt arról, hogy „Ki vagyok én?”
Lelkesen kezdtem hozzá, szeretek írni… ha van, aki olvassa. ?
Ez az írás most részlet azokból a gondolatokból, amikre jutottam magammal kapcsolatban.
„Mivel látni akarod, ki vagyok én most, milyen vagyok, hogyan gondolkodom, hogyan élek… stb. arra jutottam, hogy egyszerűen csak mesélem azt, ami épp most van. Ez egy napló lesz. Vagy valami hasonló.
Kezdjük el…
Este van és elmúlt 10 óra. Szól a zene. Most nem meditálok, ez valami dallamos, könnyed pop/dance a spotify-on. A ritmus ébren tart. Sűrű napjaim vannak, de talán nem a szokásos Zsani módon. Minden sok, de mindennek megvan a maga ideje. Tudom, hogy mivel mikor fogok foglalkozni és elfogadom, hogy akkor majd ott azzal foglalkozom. Addig meg nem. És még alszok is néha.
Mosolygok, mert jól esik az írás. Beengedlek az életembe. És magamat is önvizsgálat alá veszem. Ma alig szólaltam meg. Nem sokat énekeltem, nem találkoztam más emberekkel és egyébként meg nem beszélek hangosan magamban, szóval csend volt kint. Eltelnek napok ilyen csendességben. Bent meg megy a buli, folyamatosan beszélek valakihez magamban. Mostanában sok tanítást adok át így magamnak, vagyis érnek be azok a gondolatok, amiket az elmúlt három évben hallottam az Otthonfában – másokat elképzelve nyomom a belső monológot. Könnyebb hozzájuk beszélni, csak a végén szoktam megállapítani, hogy igen, Zsani, ez mind neked szólt, ügyi vagy. 😀
Mi van most?
Nem telik gyorsan a 10 oldal, jól esik csak üldögélni itt a billentyűzet felett és örülni saját magamnak. Teljesnek érzem magam. Pulzálok a légzésemmel és a zenével együtt. Most meg tudnám ölelni a világot, tág az aurám, minden belefér. Jó ez az állapot. Békés, mosolygós, én én vagyok. De bedereng – mert miért is ne szólna be valaki a nagy csendességbe –, hogy ezt az egész írást tuti elégetteted velünk telihold napján. 😀
Mert mindig mindent el kell engedni.
Én meg mindig sírok olyankor. Most is.
Bármi is van, az nem marad örökké úgy.
Eltelt pár nap.
Már egy másik Zsani írja ezt a naplót tovább. Sok minden történt három nap alatt. Újra megerősödtem. Lent a pokolban jártam, a múltba utaztam szembenézni azzal, ami volt.
Megtapasztaltam, aztán haza érve kiírtam, kisírtam, összetéptem, elégettem, lehúztam a WC-n, elénekeltem.
Vége.
Azon gondolkodom, hogy a szülőség milyen trükkös dolog. Csinálsz valamit, amiről azt hiszed, hogy jó a gyereknek, aztán olyan 20 év múlva kiderül, hogy emiatt akar öngyilkos lenni vagy jár pszichológushoz.
Ebből kiindulva mit adhatok a saját gyerekeimnek, ami „biztonságos”? Mik azok az alapok, aminek a birtokában boldogan élhetik azt az életet, amit akarnak, ami átsegíti őket a mély pontokon, tovább lendíti a magas csúcsokon. Arra jutottam, hogy ha megmutatom nekik az elfogadás – megbocsájtás – elengedés – szeretet – hála misztériumát, ha bíztatom őket, hogy álmodjanak, tűzzék ki célul az álmaikat, tudjanak és merjenek dönteni, cselekedjenek és valósítsák meg, amit el akarnak érni, akkor ezzel nem fogok ártani nekik. Ha hozzáteszem még az asszertív kommunikációt és a pénzügyi intelligenciát, akkor mindenük meg lesz arra, hogy boldogok legyenek. Hogy hogyan esznek, viselkednek, tanulnak, játszanak… részletkérdés.
Sokat sírtam.
Fájt a sok felismerés. A megfigyelés volt az egyetlen, amire képes voltam és vártam, hogy haza érjek és tisztességesen kisírjam, elfogadjam, megbocsátsam, elengedjem. Hogy tudjak szeretni újra. Olyan bonyolult az egész, hogy megérteni egyszerűen nem tudom. Minden ok-okozati összefüggést látni, értelmezni nem éri fel az elmém. Úgyhogy feladom a megértést. Tényleg. Érzékelem és érzem azt, ami épp van. És bízom benne, hogy ha kell, a megfelelő szavak jönnek majd elő belőlem, ebből a belső érzékelésből kiindulva.
Megerősödtem, kitágultam, mélyebben kapcsolódom önmagammal, mint három nappal ezelőtt.
Abban is egyre biztosabb vagyok, hogy az úton levés a létem része. Nem maradhatok egy helyen sokáig. Az megöl, kényelmessé tesz. A változások, amiket indítok, amiken átmegyek, amiket teremtek, kívánják a helyszínek megújulását is.
Körülnéztem a gyerekkori házban, ami gyönyörű rendezett most kívül és belül is. Tele virággal, látszik rajta a gondoskodás… de ha arra gondoltam, hogy egy helyen éljek x évig (nem tudom, mennyi x), görcsbe rándult a gyomrom és a hányinger kerülgetett.
Kizárt.
Nekem mennem kell.
Le akarok építeni mindent még jobban. Le a cuccokkal, amikre már nincs szükségem, eladni, odaadni.
Menni, menni, menni…
Hogy ehhez hogy fog kapcsolódni Csillag, a cica…?
Várom, hogy kiderüljön. Az biztos, hogy hozzám jött segítséget kérni. Először azt hittem, hogy meg fog halni pár órán belül. Kellett egy kis egyedüllét, figyelem, hogy belássam, élni akar és tényleg az én dolgom ez, nem futhatok előle. Ha elkéstem, és ez az életébe kerül… háááát… azért ezzel még van dolgom.
Temettem már el cicát, nem is egyet. Nincs minden a hatalmamban. Most vagy lesz egy cicám újra, vagy valakinek lesz egy cicája a közvetítésemmel, vagy elmegy. Ha felgyógyul, akkor az én felelősségem lesz gondoskodni róla valahogy. Hogy hogy, az persze lehet változatos… de hát ez van. Az én cicám lett, hozzám tartozik. A gondolatra, hogy meghal, ugyanúgy zokogok, mint eddig bármikor, bármilyen halál esetén.
Az elvesztegetett élet, a hiábavaló küzdelem, a szerencsétlen sors, a kegyetlen élet… ezek jönnek, ez nyom össze.
Hinnem kell, hogy mindennek oka és célja van. Hogy az élet nem értelmetlen, hogy van küldetése mindennek és mindenkinek. Hogy az energia egy és ugyanaz mindenben. Hogy szabad akaratunkból vagyunk itt, így, és találkozunk pont azokkal, akikkel találkozunk.
Csillag hozzám jött és hogy meddig marad, majd ő eldönti. Minden elmúlik előbb vagy utóbb. Kapcsolatok jönnek-mennek. Csak én maradok magamnak.
De én sem maradok ugyanaz.
Azt akarod tudni, ki vagyok és milyen vagyok?
Nem tudom, nem mondhatom el neked. Egy örökké változó folyamat vagyok. A tűz lángja, a víz hulláma, a szél suhanása, a föld pora. Pulzáló energia.
Már az is nagy eredmény lesz, ha megtanulok lépést tartani saját magammal. Hogy ha képes leszek észre venni időről időre, hogy már más valaki vagyok. Nevetek, mert kihívás lesz célt megvalósítani úgy, hogy pár hetente már más a cél – az instant célmegvalósulás képességének gyakorlása alapvető fontosságúvá lép elő, hogy el ne avuljanak a céljaim még megvalósulás előtt… 😀 Ez talán túlzás, no de itt most mindent szabad. Ez az én naplóm.
Elfáradtam, mennék most kicsit…
(az egyik kedvenc Palya Bea dalomból)
Szeretem a békét, a nyugalmat, a csendet, elmerülni saját magam mélységeiben és magasságaiban. Írni és énekelni. Kapcsolódni olyanokkal, akik elfogadnak annak, aki vagyok. Szeretek beszélni, de egyre inkább szeretek figyelni és hallgatni is. Szeretek kitárulni és befogadni sokat, sokat, sokat… és aztán amikor eljön a pillanat, kiáradni és elengedni.
De most per pillanat nagyon magamban vagyok magammal és kezdek kiüresedni. Ilyenkor vágyom arra, hogy valaki vagy valami töltsön. Bekebelezném a világot… vagy csak éhes vagyok. 😀
Legtöbbször zenével töltekezem. A zene bárhova el tud vinni, az az igazság. Ha tudatosan akarok mélyre menni, akkor is ott a zene, ahogy a legfelemelőbb pillanatokban is ott van.
De mára tényleg vége… elég az írásból.
Hujujuj! ? Telnek a napok.
Tök furi, hogy reggel elindultam énekórára és csak úgy eltelt a nap, mert így este értem haza. Olyan csoda nyugi, macska-simizős, napozós nap volt! Vezettem, suhantam, hallgattam a zenét, erősítettem Csillagot és magamat is. Ma kávé sem kellett volna igazából. Energialöketet kaptam.
Szóval mik derültek ki rólam mostanában:
Vándor macskás druida vagyok. 😀 Ez a legújabb. Könnyedén teremtek, csak fókuszálnom kell egy „problémára” és csak úgy jön a megoldás. Bár igazából nincsenek is problémáim. 😀 Az életem egyszerű, letisztult, harmonikus, békés, laza – vagyis akkor én vagyok ilyen.
Kaptam ilyen kérdést, hogy van-e valaki, akivel meg tudom beszélni a napi problémáimat. Néztem furán, hogy mik azok… 😀
Tyűűűű! Annnyit változtam 3 év alatt és ez csak gyorsul! A könnyedség még mindig az életem része, a változások is könnyen jönnek.
Egyedül élek a 3D-ben, de magasabb dimenziókban itt megy a buli folyamatosan. Annyian vagyok. ? Elhangzott ma „az ember mégis csak társas lény” mondat is… nem kötözködtem ezzel, de hát na… egyedül is épp elegen vagyok.
Ki vagyok, ki vagyok, ki vagyok?
A szerepeim nem írnak le, ahogy az sem, amit csinálok. Az, hogy én vagyok a világosság és a fény meg túl általános, mindenki az. A Tűzvihar, a Vándor druida, a Macskanő pedig csak címek, irányok, még én sem tudom, hova vezetnek majd engem.
Hát maradjunk a lényegnél: Zsani vagyok. Ne bonyolítsuk túl. Úgyis az vagyok, aki éppen akarok lenni, azt csinálom, amit éppen jónak látok, megyek arra, amerre nézek… és ez nagy szó!
Látom, amit látni akarok, érzem, amit érezni akarok, elvarázsolom magam és a világot magam körül. Örülni vagyok itt, lángolni, vándorolni és nyávogni.
És ennyi épp elég egy életre.”
